Elsárgult szonett

13. 10. 2017.

Betörtél hozzánk mentolos imákkal,

elkerülhetetlen, rőtszakállú ősz.

Padok közt kóborolsz, ingek alá szöksz.

E széllökéssel tűzdelt porvilágban

 

hajnaltanfolyamra sokszor eljártam.

Egy képzés sem oly utánozhatatlan,

mint amit te nyújtasz. Néha váratlan

falevelek alá kívánom magam.

 

Erkélyen felejtett, elrepedt cserép.

Enyészet ágyán fekvő bromélia.

Időssé fajult, reszketeg ránctenyér.

 

Kipusztult alólunk puha testkagyló.

Kihűlt paplanok alatt újra táncolsz,

te rozsdahullám ringatta vén hajó.

Improvizációk egy esti órára

20. 09. 2017.

az évkezdés bizonytalanságához

Szmogfátyol-álom.

Taxikban pihennek túlterhelt szavak.

Vihar söpör a járdákon.

Hiányzó kilométerek kiakasztanak.

Körbeutazhatnám a képzelet motrán

az összes elkopott pillanatot.

De nem fogad más csak jelenkor-ficam.

Ölembe roskadnak újabb feladatok.

A hozzáállás eszméletlen.

Mi lesz, ha nem ébred fel újra?

Túl sok vért vesztett néhány hónap alatt,

futja-e majd még infúzióra?

Talán elhiszem, hogy kóstol még az újból,

és felépít mindent, ami régi.

Csak termékeny talajba essünk,

hogy céljainkat tudjuk mind elérni!

 

 

Pókháló-ficam határok között

23. 08. 2017.

elszabadulnak a házsongárdi varjak

rekedtségük hozzád kiált

éhező kacsák komponálnak csontsovány elégiát

 

jöjj vissza

leszedtem a régi karácsonyfát

törzse most is a földszinten szárad

ujjbegyem tűlevél-szúrás

a fájdalmat kíváncsian vártam

 

egy madár zuhant elém

holt fejét emelték karjaim

elengedés terhe alatt

nyöszörgött a zuhanykabin

nem ismertem

azelőtt sose szállt

pénzből darált kukákra

hiába erjedt méhükben szemét

hanyatlás koronája

 

mintha súgná

hallanám

ihletet ad holt madár

kattog a szóköz

mint csőr tollászkodás alatt

alkotó gondolat jégesőn fennakad

szilárd cseppek csúsznak hidegen

a fán csak egy megtépett citrom marad

akire néha kertésze gondol

poloska ízű horvát őszben

akár egy térdficamos pók

gondolataim határok közé

szőttem

Fohász

23. 07. 2017.

A zsenialitás keresztjével egy percre bár,

de málházz fel Tervezőm!

Hadd legyen érték tőlem származó!

Szegezz ihletfához Mindenható!

 

Elhasználódtam.

Ezt az ammóniás forgácsdarabot őrizd meg Uram holnapig,

hogy szemétre legalább ne dobjanak!

Ha új nappal új hajnal hasad, rostjaim szennytől megtisztuljanak!

 

Látod, nem vagyok kiválasztott.

Gyengeség lánca tapos végig rajtam.

Csak csempéssz annyi erőt, hogy elérjem amit akartam!

 

Add hát, hogy viseljem művész terhét!

Könnyítsem dolgát mint éhező titán!

Lehessek jó fiad, hogy büszke lehess rám!

Sorok a Sétatérhez

21. 07. 2017.

Mit nekem havasok tüsszögő virága,

eldugott hely a várostól távol!

 

Változással unhatatlan küzdesz,

míg megpihen benned becsületterelő pásztor.

 

Képlékeny szíveden vadréce andalog,

platán ágain merengnek századok.

 

Voltál s még leszel is nekünk.

Magányos harcokban merengés, fegyverünk.

 

Túléltél rendbontó pestist. Alig lüktetett benned már kéj.

Ma gesztenyék kérgén cipeli csendjét egy nyugodni térő, fáradt denevér.

 

 

Küszöbharcaink

23. 06. 2017.

Ő zúgta, jöjj!

Te meg tartottál, várj még!

Dobáltatok, mint kínai strandlabdát.

 

A tanácstalanság bennem csak feszült,

mint szégyenfolt, ha cibálják kutyák.

 

Te itt.

A fúria amott.

Mindkettőtök védte a maga igazát.

 

Lennék én ajtókilincs-zaj...

bárányvér húsvéti gyepen!

Itt hagynék mindenkit és mindent,

hogy a kerek nélülem egészebb legyen.

 

Csábít a lakkozott tárló.

Szűk, de otthonos.

 

Elszunnyadok egy pillantra,

Szusszanásod itt tart,

rám mosolyog.

 

Szunnyadó

20. 06. 2017.

Libbenő szitakötő, éberség.

Potrohán esti sóhaj.

Törpékként omlunk a mohára,

vagy változunk delfinekké párnahuzaton.

 

Újraélünk mindent ami történt.

Búcsút,

vallomást a vonaton.

 

Néha fordulunk

sistergő pizsamakarambol

sem zavar.

 

Vándorlás ez.

Tudatalattink filmvászna feszül velünk,

de még mindig csak talány,

hogy ki fogad az ajtó túloldalán.

Az álomanya

17. 06. 2017.

 

A tavasz rákacsintott az érintetlenségtől fosztott papírdarabra. Mindenki rohant csöndje elől, vagy éppenséggel annak oltalmába. Figyelmem már-már egy cirkáló labradorra irányult, mikor szélhideg, fekete kabátban elbicegett előttem. A kavicsok megrezzentek fáradt teste alatt. Ősz tekintettel ránksandított. Piéta lénye fehér táskájában.

Még egyszer utánabámulok, és már látom, haja miként lesz csapzottá, hogy hogyan is ébred egy szűk tömbházlakásban ez az álomanya. Hallani vélem, mint elmélkedik méhe ifjúkori elvesztésén azon, hogy nem lehetett gyereke. Farkasszemet néz a szemközti festménnyel. Paplanok fogságából a konyhába vonul, hogy fölébressze azt fülledt, felszínes álmából. Kitölti a tegnapról megspórolt kávét, melyben a tej névtelen piktorialitással veszti  amúgy is bizonytalan körvonalait.

Tanárnő. Ma pedig hétfő van, vagy csütörtök, nem is tudom már. Magántanítványa este jön. Addig legalább kilenc órát kell szerepelnie. Fél évig helyettesít valami kollégát. Szilaj diákok tucatjának hal meg nap mint nap, mégsem bánja. Addig sincs egyedül. Meg talán szeretik is.

Isten tudja miért, de jólesik tiszta tekintetű közösséggekkel együtt nevetni a semmin, vagy éppen azon, hogy „nem kellett volna összeköltöznie Magdolnával”.

Nem vádol, ha egy diák nagyobb jegyet követel. Diplomatikus válaszokat ad, és érvel, mert megtanulta. Párja mellette halt meg. Ő úgy, mint az elmúlt éjjel, aludt öntudatlan, hogy aztán arra ébredjen, másik fele kihunyt, mint teamécses ha álló nap égve felejtik. Anyósa perelni akart, majd megbékélt és nem lett az egészből semmi.

A tízpercesek alatt zúgott a feje. Sokszor érezte, fenéket kell tömni ezekbe Madáchot, annyira bölcsek. Az oktató koncentrálna inkább a személyiségre, mert ejsze tud valamit a kölyök. A feje csak zúgott, és zúgott, hogy a munka észrevétlen száguldhasson a póráz másik végén.

Kijavította az utolsó rögtönzést is, összepakolt. A küszöbön megtorpant, és kihasználva a lépcsőház kíváncsi némaságát, megsimogatta a táskájában nyugvó, meg nem fogant kisbabát.

 

 

Öt haiku

14. 06. 2017.

Kívülről nézlek,

mint pohár hűs ezüstjét.

Hatásod lüktet.

 

Nézd, nyomot hagyunk!

A kialvatlan gyepen

pitypang szunnyad már.

 

Szőnyegre rásüt

az állólámpa fénye.

Ki lesz a bogár?

 

Ki hasbőrödre száll,

és édenben csavarog.

Nem vánszorog el.

 

Lehetnék fénykép

ujjak ölelésében.

Így kerek minden.

 

 

 

 

Perecmorzsák

17. 05. 2017.

„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”

(Pilinszky)

 

Lófejeket, mondd akarsz-e pingálni?

Együtt dorombolni forró fürdővízben.

Vagy kutyát sétáltatni -

a Fellegvárra baktatni roskatag kőlépcsőkön...

 

Hazugság! Nem ma -

dehogyis, holnap...

Igen, holnap elvérzek.

Te ontod véremet

(saját akaratomból)

hajnali zsongásban, míg nézlek...

gyönyörködöm benned a jégverem folyósóján,

a B szárny gumitalp alatt nyikorgó kövén

beképzelt, performatív csendem közepett.

Mert belül cselekszik ez a csend.

De miért csak belül?

 

Az óangol, hétfői szél átsodor a Horea-útra.

Ott is te vagy, narancsszín, fekete manóm.

Horgolt sapkád alatt szunnyad a váradi álom.

 

Hirdető fecni leszek.

Lejárt és sorvadó szigligeti plakát, ki megvizülve rád gondol.

Téged tapsol szamárfülezett sarkaival.

 

Bárcsak letépné valaki ezt a rikító szónokot!

Durván felsebezné felületét,

szemetesautó hátuljára dobná, mely

abszurd mód nyargalna

feléd,

otthonod felé,

de nem ütné el macskáid,

nyugi!

 

Te még aludnál akkor.

A motorzúgás behatolna téli napsütésbe.

Mazsola biztosan megugatná e jármű disszonanciáját.

 

A plakát felsóhajt dívák neve alatt, de nem róluk áhitozik.

Téged óhajt, bár tudja, utálod az elcsépelt love storykat.

Nem nagy baj.

Táncra perdülni sem kell,

csak szundizni, szuszmorogni tovább

piros pizsamában

összegömbölyödve, az ágy közepén

kócos fürtjeid csiklandó oltalmában,

álomszagú délelőtt,

mikor a szmogos, nappali fények megszűrve áttörnének

kis szobád muszlinfüggönyén.

 

(Nem is tudom, muszlinfüggönyöd van-e?)

Megesik, hogy filléres költő alkalmi hibákat ejt...

 

Nézz le rám!

(ez nem a Linkin Park, Rowling színvonala)

Olyan kicsi vagyok

és

olcsó,

s

a

szerelem nagy

és

szertni nehéz

meg a gyávaság is béklyóz...

 

Na jól van Markóczi, Merkúció, vagy kinek, hogy tetszik...

Elismerem, kevés vagyok neked, meg sem érdemellek.

 

Te

zseni vagy

én

senki.

 

Kétszótagú, rímelő szavak, mégis eltérnek egymsától.

Ez a fránya jelentéstartalom!

 

„Hazudtam, hogy világítok, csak visszaverem mások fényét.”

(Mărcuțiu-Rácz Dóra)

Hazudtam, hogy kiretusáltalak bensőm csillagvilágából.

 

Tudod, azt hittem már nem érdekelsz, csak hát

„Minden nyelvnek önálló világszemlélete van.”

(Wilhelm von Humboldt)

minden léleknek is.

 

Szeretném, ha hangoddal mosnád meg kezem

műtét előtt.

Nem életveszélyes procedúra

engedd, hogy világodba lássak

homályos lencsém csapsejtjein át!

 

Hiszen a neoncső tejfehéren izzik a köztünk lévő, eltömött folyósón.

Te otthon, én kórház

a beteg saját testében nincs otthon.

Lehet, hogy pont én fekszem a hordágyon, mely a semmibe gurul,

hol

elrontott

lófejek

esti fények

pipacsóriások

álomabortuszok

közt meghúzódva

elmélkedem azon, hogy

pusztán a szak közös.

(II. helyezés a 2017-es Kortárs Hangon irodalmi pályázaton)