Számláló

látogató számláló

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Perecmorzsák

17. 05. 2017.

„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”

(Pilinszky)

 

Lófejeket, mondd akarsz-e pingálni?

Együtt dorombolni forró fürdővízben.

Vagy kutyát sétáltatni -

a Fellegvárra baktatni roskatag kőlépcsőkön...

 

Hazugság! Nem ma -

dehogyis, holnap...

Igen, holnap elvérzek.

Te ontod véremet

(saját akaratomból)

hajnali zsongásban, míg nézlek...

gyönyörködöm benned a jégverem folyósóján,

a B szárny gumitalp alatt nyikorgó kövén

beképzelt, performatív csendem közepett.

Mert belül cselekszik ez a csend.

De miért csak belül?

 

Az óangol, hétfői szél átsodor a Horea-útra.

Ott is te vagy, narancsszín, fekete manóm.

Horgolt sapkád alatt szunnyad a váradi álom.

 

Hirdető fecni leszek.

Lejárt és sorvadó szigligeti plakát, ki megvizülve rád gondol.

Téged tapsol szamárfülezett sarkaival.

 

Bárcsak letépné valaki ezt a rikító szónokot!

Durván felsebezné felületét,

szemetesautó hátuljára dobná, mely

abszurd mód nyargalna

feléd,

otthonod felé,

de nem ütné el macskáid,

nyugi!

 

Te még aludnál akkor.

A motorzúgás behatolna téli napsütésbe.

Mazsola biztosan megugatná e jármű disszonanciáját.

 

A plakát felsóhajt dívák neve alatt, de nem róluk áhitozik.

Téged óhajt, bár tudja, utálod az elcsépelt love storykat.

Nem nagy baj.

Táncra perdülni sem kell,

csak szundizni, szuszmorogni tovább

piros pizsamában

összegömbölyödve, az ágy közepén

kócos fürtjeid csiklandó oltalmában,

álomszagú délelőtt,

mikor a szmogos, nappali fények megszűrve áttörnének

kis szobád muszlinfüggönyén.

 

(Nem is tudom, muszlinfüggönyöd van-e?)

Megesik, hogy filléres költő alkalmi hibákat ejt...

 

Nézz le rám!

(ez nem a Linkin Park, Rowling színvonala)

Olyan kicsi vagyok

és

olcsó,

s

a

szerelem nagy

és

szertni nehéz

meg a gyávaság is béklyóz...

 

Na jól van Markóczi, Merkúció, vagy kinek, hogy tetszik...

Elismerem, kevés vagyok neked, meg sem érdemellek.

 

Te

zseni vagy

én

senki.

 

Kétszótagú, rímelő szavak, mégis eltérnek egymsától.

Ez a fránya jelentéstartalom!

 

„Hazudtam, hogy világítok, csak visszaverem mások fényét.”

(Mărcuțiu-Rácz Dóra)

Hazudtam, hogy kiretusáltalak bensőm csillagvilágából.

 

Tudod, azt hittem már nem érdekelsz, csak hát

„Minden nyelvnek önálló világszemlélete van.”

(Wilhelm von Humboldt)

minden léleknek is.

 

Szeretném, ha hangoddal mosnád meg kezem

műtét előtt.

Nem életveszélyes procedúra

engedd, hogy világodba lássak

homályos lencsém csapsejtjein át!

 

Hiszen a neoncső tejfehéren izzik a köztünk lévő, eltömött folyósón.

Te otthon, én kórház

a beteg saját testében nincs otthon.

Lehet, hogy pont én fekszem a hordágyon, mely a semmibe gurul,

hol

elrontott

lófejek

esti fények

pipacsóriások

álomabortuszok

közt meghúzódva

elmélkedem azon, hogy

pusztán a szak közös.

(II. helyezés a 2017-es Kortárs Hangon irodalmi pályázaton)

Metamodern áhitat

16. 05. 2017.

Mint kiskutya, ha szokja póráz rándulását,

úgy válnak az általad küldött impulzusok

rózsabogár-kövületekké.

 

Tenyered ébredő termálvíz.

Cseppje ujjaid játéka kézfejemen.

Karod alatt padok alszanak,

és rólad

suttog

a Részleg

is.

Mosolyog a hátsó kertbe száműzött pitypang nemzetség,

ha érzi,

a kari könyvtárban

ETDK dolgozatod gépeled.

 

Folyósón kóválygok, hogy szólj, itt vagyok!

Az olvasóterembe vonulva várom,

szabadulj a munka elől –

aztán rohanok a piros ládához,

mint óvodás,

ha kézbe veheti kifestős könyvét.

 

Kiszínezel. Krizantémszőkével, fehérrel pingálsz.

Egy kicsit te leszek. Ahogy testedbe

is jut

egy csiptenyi

fűszeres

én.

 

Hozzád bújok.

Puha, fekete kripták

hallgatják végig

hajam zörrenését

pulóvereden.

Érzékszervi gyengeség

11. 04. 2017.

alig láttam

szemüvegem a fagyasztón pihent

épp, hogy

megéreztem

mosolyát, amint

szájizma játszva

kilengett

felém

és

szólt

Nyűgös hajnalszonett

09. 04. 2017.

Tea előttem. Gőzölgő hajnalon

felcsendül egy fázós összetört fúga,

sípokon olvadó karikatúra,

amaríliszmosoly a pedálokon.

 

Ellenpontba olvadt feleselgetés

hangja felfogja apró nyöszörgésünk.

Álmos, kicsiny tulipán rezdülésünk

vagy fáradt ütemekbe zárt csevegés?

 

Billentyűkről elslisszol száraz kezem,

hogy lágy nyelved ma nyelvem szomját oltsa.

Szusszanásaink éberen figyelem.

 

A holnap késve jön. Felébredsz újra,

kábán imbolyogsz. Csókák, padok  között

felülsz egy konszonáns papírhajóra.

 

Könyvtár

25. 03. 2017.

Egy lemaradt varjút, még elszalasztott magából a park. Az eső makacsul mosta a szobrokat. A bóvlikereskedők frissen fésült show-kutyákként húzódtak fedél alá, csupán az aranyhalak eregettek szabályos köröket a víz felszínén, szorgalmasan pipálva gyűszű szájukkal.

A hirtelen jött karnevál, mintha vergődő, kába idillt sodort volna a világ fölé. A dörgéstől megriadt galambok tömege, ronggyá ázott cirkuszi köpenyként terült el a horizont elgyengült vállain.

„Szentély, vagy szublimálás mikrokozomosza???”-ezen tűnődött. A könyvtár rogyadozó, furnírozott asztalkája mögül rá-rápillantott az ablaküvegre. A cseppek fokozatosan gyorsulva falták fel egymást a fehérre meszelt ablakkeret misztikus baromfiudvarán.

„Ez az illatos, régi hallgatás közhelyes, vagy egyszerűen körmönfontabbak annál az olvasmányok, hogy valóban tálalni próbálják magukat?”- símogató, kurta mosoly kísérte  gondolatát.

Nyikorgó sóhajjal lökte ki maga alól a széket. Majd néhány lépést tett a bölcsességbe fulladt polcsorok felé. A szőnyeg artikulálatlan suttogott converse alatt.

Nem ért a könyvek néhol már sérült gerincéhez, csak hallgatta őket, mintha boltból akarná megkaparintani a legígéretesebben pislogó remekművet. Kíváncsi volt, milyen újdonsággal ölelhetik át éhes eszét a már jól ismert fülszövegek.

Mindig megvolt benne bizonyos távolságtartás, amit kezdetben a reinkarnálódott fák iránt tanúsított, de hamar elmúlt, és olyankor maga elé engedte karját, hogy fehér-zsemleszín tenyere enyhítse borítók sajgó fájdalmát, és egy régi közhely széljegyzeteként örömöt szerezzen a fának, mert ugyebár van élet a halál után is. De most... nos másként alakult az egész.

Az a kezdeti, tiszteletteljesen feszengő távolságtartás nem akart múlni. Ahogy közeledni próbált feléjük, keze nem kívánt pótcselekvés jegyében reszketett, s zúgolódni kezdett a teste, mint gyermekkorában, az éji felriadások alatt, mikor moccanni is képtelen volt a görcs kárörvendő szorításában. Mélyen és határozottan szisszent egyet a súly alatt, majd erőt véve  magán faképnél hagyta, a máskor oly nyugtató és otthonos helyiséget.

A járdaszegélyen araszolt sántítva még. A járművek provokatív lámpavigyorral spriccolták meztelen lábszárára a sarat.

Mint szárazon kóválygó kormorán, lestoppolta az első trolit, melynek belsejében harapni lehetett fáradt testek önkéntelen kipárolgását. Hamarabb leszállt. Az esőmosta fák virágai álmosan landoltak hajfürtjein, keskeny lábfeje meg panaszos papírhajóként úszott vizes cipőjében.

Lenyomta az otthon kilincsét. Rókaszerű ebe üdvözlésére a pocsolyák közé térdelt. A talaj apócska kövei beékelődtek rugalmas bőrébe.

E piciny szelindek kebleire tette mellső mancsát, ő meg átkarolta vörös nyakacskáját, és sírt. Csendben, forró könnyekkel, mint amikor először csalódott. De hogy, most éppen miért, és miben, azt nem tudhatom.

 

 

 

vasárnap éjjel

10. 03. 2017.

táskás szemek a kávéscsészében

mosolyok, vívódás álarcai

besózott testek a mosogató alatt

ideje mindennek ellentmondani

 

 

 

A te és az én

20. 02. 2017.

Te                                                                                                         Én

rezgő vágyparóka lennél                                                      fejem búbján melegítenélek

az utca végén megjelennél                                                  ölelésemből ki nem engednélek

elbújnál mandarinokban                                                       lehámoznám érzéki héjad

jácinthagyma alá rejtőznél el                                                felásnám a földet, mint dúvad

költő lennél                                                                                parafrazálnálak

magzat volnál                                                                             apaként óvnálak

lehetnél tyúkom is                                                                       fognálak karjaimban

 

villanás vagy                                                                                  kísértesz álmaimban

Bölcsészemhez

08. 02. 2017.

Te már tudod, rendszermondatom, mennyi kín poroszkál a siker mögött,

hogy könnyebb volna feladni, s a lángot őrizni nehéz szerfölött.

 

Te már tudod, rendszermondatom, mennyire fáj a bukás –

szárnyalnál tovább vágyaid felé, de idekötlek én, s a zuhanás.

 

Te már tudod, rendszermondatom, lehetőséget nem osztanak kétszer,

azokkal élni meg hűvös kitüntetés , s a korbács felhasít elégszer.

 

Te már tudod, rendszermondatom, a reggel néha keszekusza lehet,

de édeni kóbormacskák között elkötsz egy boldogság-felleget.

 

Te már tudod, rendszermondatom, a Rák kapujának sötétje miként nyom el.

Honvágy válladra telepszik, és holnap már menni kell...

 

...oda, hol ringató szelek várnak,

öledben tacskód szakálla, hadat üzensz a világnak.

Kényszerleszállás

01. 02. 2017.

Bár kinőttem Isten tenyeréből, szükségem lesz még a lángra,

hogy ne fázzak mint éhező emberfi, s ne maradjak teljesen árva.

 

Fentről láthatod, egyszer mindennek vége.

Adj még egy kortyot, hogy ne zuhanjak vissza a mélybe!

 

Csak egy cseppnyit az aprócska tűzből!

Lampion lehull, nem túl jó idelenn,

mert itt csak az maradsz, ki októberben voltál,

bájos és csábító isteni idegen.

 

izé...

25. 01. 2017.

bántó cigifüstben alszol

elzüllött ripacsok csapják a szelet

hamvas hajfürtöd légkondival játszik

kabátod vadkelet varrta neked