A fotel

27. 12. 2017.

Pulóvered tűlevélként vonja be tested. Hajad langyos sugara nyakadra omlik. Lábikrád régi önmagamra emlékeztet. Az átváltozás előtti időkre, amikor még igazán léteztem.

Nehéz megállni, hogy ne hasonlítsam össze kedvesed kíváncsi kézfejét a törzsemen kúszó fakopáncssal. Egykor jólesett csőrének gyógyító szorgalma, most pedig jó érezni titeket. Kárpótol azért ami régen volt. Enyhül a bűntudat, hogy felcseperedtem, és elszakadtam az otthonomtól.

Fájdalmas érzés. Valami egészen új tapasztalat. A láncfűrész dolgozott törzsemen, azután kidőltem. Forradásos, fáradt lovakkal elvontattak. A fickó, aki kivágott kis összegett kapott a feldolgozóüzemtől. Ott még tovább aprítottak. Kellemetlen volt,  mint mikor a fogorvos tűvel turkál a beteg idegek között. A fényes lombsörény elszáradt valahol. Nem fészkeltek rajtam többé varjak. Egy-egy vékonyabb gallyat megvásároltak belőlem. A hölgy panaszai alapján elég drága voltam.

Hazavitt. Egy sovány, fogatlan kandúr bűzösen reszketett az öregasszonnyal közös vackán. Hasábjaim széléhez nyomta fejét, és rajtam élezgette elgyengült karmait.

„Látod mi van ott? Ma éjjel nem fogunk fázni, kicsikém!” Becézgette társát a néni majd megfogott belőlem néhány darabot, és a parányi tűzhelyre tette. Ki nem száradt pontjaim felsikoltottak a lángok mohó játékának hatására. Egy részem lassan elhamvadt, de nem bántam. Az öregasszony mosolyogva nézte a belőlem táplálkozó kis tüzet, macskája pedig feslett ruhájára folyatta nyálát, és dorombolt.

Másnap reggel pánikot észleltek még meglévő hasábjaim. Az asszony sírására lettem figyelmes.  Macskája mereven terült el, kihűlt ahogy a kunyhó is. Aznap este nem fűtött be. Sosem fájt még annyira a tétlenség mint akkor. A poros kosárba dobott ágaim hallották a szipogást. A tároló aljára lapulva azt kívántam, bárcsak újra fellobbanna valahogy a tűz! Bárcsak ne kellene a néninek magányosan fagyoskodnia! Kívánságomra viszont csak a sötétség hideg sűrűje érkezett válaszul. Félelmetes éjszaka volt. Aggódtam a néni miatt. Nem akartam volna, hogy a fagy öreg testére terítse nyirkos jégköpenyét.

Mintha a gondviselés küldte volna, egy középkorú férfi lépett a kunyhóba. Tüzet rakott, és elbeszélgetett a hölggyel. Ki lehet ez a titokzatos hajnali vándor? Fekete szakállába ősz szálak vegyültek. Néhányukra, mint potyautas kapaszkodott fel a dér. Minden egyes ág vidáman ropogott a tűzön, bár a fájdalmat nem enyhítette felhőtlen boldogságom. A belőlem leváló, utolsó darab parázs a padlóra hullva kialudt, fáradt l pislogva a megbékélt öreg hölgyre és a titokzatos férfira.

Törzsemet a feldolgozás során több kisebb darabra szelték. Egy részéből papír lett. Ősz volt mire az üzletbe kerültem, melyet behálózott a könyvek és emléktárgyak illata. Sokan voltak ott hozzám hasonlók. Egyesek nyers lapokként hevertek velem egy stócban, míg másokra könyvet nyomtattak. Akadtak tudományos publikációk, ugyanúgy ahogy a regények is megtalálták a maguk helyét egy-egy polc fokán.

Apró rézcsengő jelezte, ha kinyílt a bolt ajtaja. A kis csengettyű ugyanolyan gyengéd, mégis magabiztos hangon zörrent meg, mikor belépett az a bizonyos lány, aki rólad grafikát készített, angyalkám. Gondoltad volna, hogy én őrzöm bájos portréd grafitporait?

Molett hölgy volt. Fiatal. Feketére festett hajának tövén, mint gyomnövény csírája sarjadt az eredeti, halványszőke szál. Ujjaira egyedi tervezésű gyűrűket szorított a tetszeni akarás. Megvásárolta papírrá formált énem egy darabját.

Lényem egy másik darabja is papír lett. Állaga kissé eltért ugyan attól, amit a lány megvásárolt. Az eladók fotópapírnak nevezték, és nem sokkal megérkezésem után a szakállas férfi családját őrizte felületem.  Hozzátartozói megörökítését követően a férfi besüllyesztett egy tömbház lakrészének ajtajára vésett résen.

Alighogy az öreg hölgy titokzatos megemntője távozott, a könyvesboltban látott kisasszony lépte át a küszöböt. Felfedezve a boríték tartalmát meghatottan mosolygott. Mutatóujjával végigsimította a fényképet. A kanapéra gallyazott, és ölében tartva papírrá préselt maradványomat, precízen húzta meg arcod körvonalait. A grafit rúdja gyengéden futkosott a felületen. Csaknem doromboltam gyűrűs kezének fehérre sikált táncparkettjeként. Jó volt tudni, hogy rajtam születsz újá, alakulsz műalkotássá.

Egy-egy darabka még eredeti állapotban maradt meg belőlem, és asztalosműhelybe került. Az idősödő mester gyakran egy ágon ülő, kitömött fácánhoz beszélt. Simára borotvált arcára átláthatatlan térképet festettek a ráncok. Petyhüdt bőre bódító arcszesz-szagot árasztott.

A kitömött madárban saját állapotomat fedeztem fel. Létezik, de mégsincs már meg benne az az egykori lüktető és forró élet. Narancsvörös szeme kifejezéstelenül bámult a fűrészportól felkavart semmibe. A mester mégis olyan szépen szólt hozzá, mintha teljes értékű társa lenne a méltóságteljesre preparált állat. A párjától kapta ezt a különleges díszt. Tizenöt hónapja éltek együtt, mikor a nő egyszer csak eltűnt. Munka közben a mester mindig azon morfondírozott, hol lehet élete szerelme? Eltűnése óta több mint harminc év telt el, ő mégis töretlenül hitt abban, hogy partnere visszatér, és ezt nap mint nap elmesélte az ágra ültetett díszmadárnak, miközben engem négy kisebb darabra hasított fel.

Rövid hasábjaimból virágok, indák sarjadtak. Kivetítette rám az életet. Régen kivágott énem el is felejtette talán, hogy mi is az.

Késő ősz volt már. A város utcáiba rekedt pára áthatolhatatlan mennyezetként emelkedett az aszfalt, s a háztetők fölé. A fiú, akkor még fogalmad sem volt, hogy szeret, a fiatal grafikussal ült egy szűk kávézóban. Láttad volna az arcára szökött örömöt. Saját bevallása szerint csillogni látta a grafitporból reprodukált szemed.

Alighogy kifaragta a rövid hasábokat a mester ágynak dőlt. Festményekkel díszített szobájában azon búslakodott, hogy talán soha többé nem mehet ki a fácánhoz, és eltűnt kedvesét sem látja. Magas láza volt. Hirtelen, mintha egy régen elfelejtett, mégis ismerős arc jelent volna meg ágya mellett. A szerelme közelségét érezte, úgy tűnt harminc év után újra meglátogatja, és a nő fénye átjárja őt.

Másnap reggel egyik szomszédja talált rá a hálószóbában fekvő, magányos mesterre. A fácánt elégette. A kifaragott hasábjaim még a sufniban maradtak néhány napig, majd a eladta őket egy kárpitosnak, aki beépített  a készülő fotelbe, hogy tartópillérként emelhessem ezt az ülőalkalmatosságot, amelynek tiarája éppen te vagy.

Disznótor előtt

26. 12. 2017.

késhegy ölel

viaszsárgára mosnak

feldolgoznak

talán már nem érzed

szétfoszlasz szájban, gyomorban

Elsárgult szonett

13. 10. 2017.

Betörtél hozzánk mentolos imákkal,

elkerülhetetlen, rőtszakállú ősz.

Padok közt kóborolsz, ingek alá szöksz.

E széllökéssel tűzdelt porvilágban

 

hajnaltanfolyamra sokszor eljártam.

Egy képzés sem oly utánozhatatlan,

mint amit te nyújtasz. Néha váratlan

falevelek alá kívánom magam.

 

Erkélyen felejtett, elrepedt cserép.

Enyészet ágyán fekvő bromélia.

Időssé fajult, reszketeg ránctenyér.

 

Kipusztult alólunk puha testkagyló.

Kihűlt paplanok alatt újra táncolsz,

te rozsdahullám ringatta vén hajó.

Improvizációk egy esti órára

20. 09. 2017.

az évkezdés bizonytalanságához

Szmogfátyol-álom.

Taxikban pihennek túlterhelt szavak.

Vihar söpör a járdákon.

Hiányzó kilométerek kiakasztanak.

Körbeutazhatnám a képzelet motrán

az összes elkopott pillanatot.

De nem fogad más csak jelenkor-ficam.

Ölembe roskadnak újabb feladatok.

A hozzáállás eszméletlen.

Mi lesz, ha nem ébred fel újra?

Túl sok vért vesztett néhány hónap alatt,

futja-e majd még infúzióra?

Talán elhiszem, hogy kóstol még az újból,

és felépít mindent, ami régi.

Csak termékeny talajba essünk,

hogy céljainkat tudjuk mind elérni!

 

 

Pókháló-ficam határok között

23. 08. 2017.

elszabadulnak a házsongárdi varjak

rekedtségük hozzád kiált

éhező kacsák komponálnak csontsovány elégiát

 

jöjj vissza

leszedtem a régi karácsonyfát

törzse most is a földszinten szárad

ujjbegyem tűlevél-szúrás

a fájdalmat kíváncsian vártam

 

egy madár zuhant elém

holt fejét emelték karjaim

elengedés terhe alatt

nyöszörgött a zuhanykabin

nem ismertem

azelőtt sose szállt

pénzből darált kukákra

hiába erjedt méhükben szemét

hanyatlás koronája

 

mintha súgná

hallanám

ihletet ad holt madár

kattog a szóköz

mint csőr tollászkodás alatt

alkotó gondolat jégesőn fennakad

szilárd cseppek csúsznak hidegen

a fán csak egy megtépett citrom marad

akire néha kertésze gondol

poloska ízű horvát őszben

akár egy térdficamos pók

gondolataim határok közé

szőttem

Fohász

23. 07. 2017.

A zsenialitás keresztjével egy percre bár,

de málházz fel Tervezőm!

Hadd legyen érték tőlem származó!

Szegezz ihletfához Mindenható!

 

Elhasználódtam.

Ezt az ammóniás forgácsdarabot őrizd meg Uram holnapig,

hogy szemétre legalább ne dobjanak!

Ha új nappal új hajnal hasad, rostjaim szennytől megtisztuljanak!

 

Látod, nem vagyok kiválasztott.

Gyengeség lánca tapos végig rajtam.

Csak csempéssz annyi erőt, hogy elérjem amit akartam!

 

Add hát, hogy viseljem művész terhét!

Könnyítsem dolgát mint éhező titán!

Lehessek jó fiad, hogy büszke lehess rám!

Sorok a Sétatérhez

21. 07. 2017.

Mit nekem havasok tüsszögő virága,

eldugott hely a várostól távol!

 

Változással unhatatlan küzdesz,

míg megpihen benned becsületterelő pásztor.

 

Képlékeny szíveden vadréce andalog,

platán ágain merengnek századok.

 

Voltál s még leszel is nekünk.

Magányos harcokban merengés, fegyverünk.

 

Túléltél rendbontó pestist. Alig lüktetett benned már kéj.

Ma gesztenyék kérgén cipeli csendjét egy nyugodni térő, fáradt denevér.

 

 

Küszöbharcaink

23. 06. 2017.

Ő zúgta, jöjj!

Te meg tartottál, várj még!

Dobáltatok, mint kínai strandlabdát.

 

A tanácstalanság bennem csak feszült,

mint szégyenfolt, ha cibálják kutyák.

 

Te itt.

A fúria amott.

Mindkettőtök védte a maga igazát.

 

Lennék én ajtókilincs-zaj...

bárányvér húsvéti gyepen!

Itt hagynék mindenkit és mindent,

hogy a kerek nélülem egészebb legyen.

 

Csábít a lakkozott tárló.

Szűk, de otthonos.

 

Elszunnyadok egy pillantra,

Szusszanásod itt tart,

rám mosolyog.

 

Szunnyadó

20. 06. 2017.

Libbenő szitakötő, éberség.

Potrohán esti sóhaj.

Törpékként omlunk a mohára,

vagy változunk delfinekké párnahuzaton.

 

Újraélünk mindent ami történt.

Búcsút,

vallomást a vonaton.

 

Néha fordulunk

sistergő pizsamakarambol

sem zavar.

 

Vándorlás ez.

Tudatalattink filmvászna feszül velünk,

de még mindig csak talány,

hogy ki fogad az ajtó túloldalán.

Az álomanya

17. 06. 2017.

 

A tavasz rákacsintott az érintetlenségtől fosztott papírdarabra. Mindenki rohant csöndje elől, vagy éppenséggel annak oltalmába. Figyelmem már-már egy cirkáló labradorra irányult, mikor szélhideg, fekete kabátban elbicegett előttem. A kavicsok megrezzentek fáradt teste alatt. Ősz tekintettel ránksandított. Piéta lénye fehér táskájában.

Még egyszer utánabámulok, és már látom, haja miként lesz csapzottá, hogy hogyan is ébred egy szűk tömbházlakásban ez az álomanya. Hallani vélem, mint elmélkedik méhe ifjúkori elvesztésén azon, hogy nem lehetett gyereke. Farkasszemet néz a szemközti festménnyel. Paplanok fogságából a konyhába vonul, hogy fölébressze azt fülledt, felszínes álmából. Kitölti a tegnapról megspórolt kávét, melyben a tej névtelen piktorialitással veszti  amúgy is bizonytalan körvonalait.

Tanárnő. Ma pedig hétfő van, vagy csütörtök, nem is tudom már. Magántanítványa este jön. Addig legalább kilenc órát kell szerepelnie. Fél évig helyettesít valami kollégát. Szilaj diákok tucatjának hal meg nap mint nap, mégsem bánja. Addig sincs egyedül. Meg talán szeretik is.

Isten tudja miért, de jólesik tiszta tekintetű közösséggekkel együtt nevetni a semmin, vagy éppen azon, hogy „nem kellett volna összeköltöznie Magdolnával”.

Nem vádol, ha egy diák nagyobb jegyet követel. Diplomatikus válaszokat ad, és érvel, mert megtanulta. Párja mellette halt meg. Ő úgy, mint az elmúlt éjjel, aludt öntudatlan, hogy aztán arra ébredjen, másik fele kihunyt, mint teamécses ha álló nap égve felejtik. Anyósa perelni akart, majd megbékélt és nem lett az egészből semmi.

A tízpercesek alatt zúgott a feje. Sokszor érezte, fenéket kell tömni ezekbe Madáchot, annyira bölcsek. Az oktató koncentrálna inkább a személyiségre, mert ejsze tud valamit a kölyök. A feje csak zúgott, és zúgott, hogy a munka észrevétlen száguldhasson a póráz másik végén.

Kijavította az utolsó rögtönzést is, összepakolt. A küszöbön megtorpant, és kihasználva a lépcsőház kíváncsi némaságát, megsimogatta a táskájában nyugvó, meg nem fogant kisbabát.